Idegesség ül a száján,
Jéghaja kecses vállára omlik,
Nézheted, ahogy darabokra bomlik.
Arca szomorú, merev,
fiatal, érdes a keze,
Fájdalom ül, üveges szemében,
senki nem tudja, mi jár a fejében.
Talán, már nincs is benne semmi,
az őrült világ elől rejti,
Rejtegeti, de már mindegy,
a sír, már magával vitte.
Pedig mily fénylő élete volt,
járt neki kaviár,férj és bor,
Örömtáncot járt a néppel,
Nyugodt volt az álma minden éjjel.
Nem kerülgette halálos járvány,
De ő már csak hófehér márvány.
Meredt lelke kihalt, keserű, komoly,
nem más, csak egy elesett fogoly.
Ül a szürke fény porában,
nem lát semmit a félhomályban,
Eltűnt előle a remény színe,
de megdobban érző, végtelen szíve.
 |
| Nem szeretem annyira őket, mégis megfognak. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése