2014. május 12., hétfő

Átirat, Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című művére, Egy mondat a játékról

Hol játék van,
ott játék van,
kimondott szóban,
most esett hóban,

nemcsak a gyerekszobában,
elnyűtt mondókákban,
madárcsicsergésben,
tavaszi napsütésben,

nemcsak a zenében,
 az ember farzsebében,
vidám gyermek kacajban,
 zsúfolt utcazajban,

nemcsak a felhők fölött,
fény és árnyék között,
megismerésben,
pillangó kergetésben,

nemcsak a táncban,
nyári homokvárban,
betlehemes porcelánban,
őszi fák lombjában,

nemcsak a teliholdban,
szerelmes félmosolyban,
ott van a halálban,
anya szavában,

ott van a gondolatban,
minden pillanatban,
hol játék van,

ott játék van.

2014. május 3., szombat

Illusion
















just magic














Dér

Apám nem éppen az az ember, akitől félni lehet, viszonylag jó kedélyű, dolgozó, kopaszodó ötvenes, akinek ott bujkál a szemében a gyerekkori csibészség, járásában a megfontoltság, farmerkabátja bugyraiban mégis ott dobálódzik a sunyi kis bohókája.
– Szombaton disznóvágás! – hangjában ott a senki se szervezzen semmilyen más programot, mindenki jelenlétére számítok. Kelletlenül mosolygok, eszembe jut, hogy szombaton van a buli, amit már egy hónapja szervezünk, azt mégsem hagyhatom ki, nem mondom még, nem akarom elvenni a kedvét. A jó éjt puszi előtt azért mégis csak erőt veszek magamon, apa én majd csak délig tudok maradni, tudod, este Kecskemétre kell mennem, számítanak rám. Nem is mond rá semmit, megvonja a vállát, elköszön. A lépcsőn járok, amikor kijön a folyosóra, megfogja a kezem, visszahúzódóan, de azért magabiztosan mondja, nem is a disznóvágás a lényeg, de ilyenkor jön össze a család, és pont a vacsorán nem leszel ott… Szeme sarka lekonyul, arca kicsit megváltozik a csalódástól, meglágyul a gondoskodástól, ne aggódj, apa, reggel korán kelek, és ott leszek, ameddig tudok.
Ha az ember úgy fekszik le, hogy márpedig holnap korán fel kell kelni, akkor képes arra, hogy az éjszaka közepén felriadjon, majd zihálva kutasson a telefon után, hogy vajon nem aludt-e el, vagy van-e még ideje szundizni.
A hajnali köd rátelepszik az ablakra, beszürkül tőle a szoba, egészen beleivódik az ember bőrébe, hideg lesz tőle, súlytalan hideg.
Ilyenkor korán ébred a ház, csipás szemek kotorásznak a meleg zoknik után, a munkásnadrágot húzzák, langyos vízzel lötykölik arcukat, ébresztő mindenki, keljetek kis birkáim – kellemes dörmögés száll fel a lépcső alól.
Kint még viszonylag sötét van, szürke az ég, nagyon szürke, esőre lóg a lába, disznóvágásra való idő, dörzsöli a tenyerét apa.
Állunk egymás mellett a deres fűben, a húgom, az öcsém meg én, a gyilkos mezőn, ahol annyi vér fagyott és fojt el az évek során. Nézzük, ahogy a vérmes gyilkosok környékezik az ólat, csábítgatják az áldozatot, a röfögő ellenséget, nyílik az ajtó, a böllér kezében valami tömény vasrúd, szorítja, fogják a disznót két oldalról, a homlokához szorítja a rudat, pont a két szeme közé, látni lehet, ahogy a hideg idegen anyag zavarja az állatot, mintha látott volna már ilyet, de ideje sincs reagálni, végigfut rajtunk valami reccsenés, visszaveri a végtelen pusztaság a hangot, nem tudjuk, mi történhetett, csak az állat hirtelen dőlését látjuk, homlokából lassan szivárogni kezd egy pontból a vér, nyakába döfnek még egy tört, a gyilkosok diadalmasan teszik a testet a futóra.
Állunk csak a deres füvön, a húgom, az öcsém, meg én, a gyilkos mezőn, mereven nézzük erőlködő családtagjainkat, az elesett, nehéz testet, lábunk előtt folydogál az állat lelke, piros, hangtalan, a deres füvön, mintha gőzölögne.