takaró

Már egy ideje a hideg tanyázik a mindennapokban, este még forgolódsz a meleg paplan alatt, éjszaka közepén arra ébredsz, hogy gördülnek hátadon a cseppek, a plüss pizsama rád tapad, ledobod a takarót, nem kell.

Hajnaltájt, az ébresztő előtt negyed órával, 5:45, mint mindig, kotorászva keresgélsz a takaró után, hideg van, reszket a vállad, kihűlt a talpad, hol az a nyamvadt paplan? Felülsz, körbenézel, kihűlt a szoba, kint még füstös a levegő, háztetőkről lassan száll fel a köd, látod, hogy a szobatársad összekuporodva fekszik az ágyán, rajta a takaród melege. Akkor elönt a vágy, hogy lerántsd róla indulatosan és visszabújj a már úgyis kihűlt ágyadba, a már úgyis kihűlt testeddel. Aztán rájössz, hogy amúgy is mindjárt fel kell kelni,  hagyod, hogy élvezze a meleget, kimész a hideg fürdőbe, talpadon végigfut a csempe fehérsége, libabőrös lesz a lábad, aztán ott a mellkasod környékén kezd valami melegedni, kint hallod a bemondót, lányok, jó reggelt, hat óra van, jó reggelt lányok, ébredjetek!

disappointed.

Biztosan volt már mindenki úgy, hogy már amúgy is elég az életből, éppen egy leheletnyi távolság választja el  attól, hogy kitörjön belőle minden, hogy egy óriásit sírjon, hogy elárassza az egész szobát, hogy megfürödjön a fájdalomban,a félelemben, a múltban. Hogy bemocskolja magát, majd megtisztuljon.

Leültem filmet nézni. 

Felkészültem rá, hogy durva lesz, gondoltam mindenre.

Legalábbis azt hittem.

Egyszerűen nem értem.

Csak nehéz felfognom, nehéz szembenéznem azzal, hogy az egész minden amiben benne vagyunk, 

U n D o r Í t Ó.

Nem, ez nem túlzás.

Az ember

 önző.

kegyetlen.

durva.

elmebeteg.

érthetetlen.

makacs.

elviselhetetlen.

magának való.

anyátlan.

változó.

elesett.

tehetetlen.

vágyakozó.

kétségbeesett.

És mégis szerethető.

Felkészültem a legrosszabbra, hogy hihetetlent fogok látni, 

meg nem történt, túlzott dolgokat.

És mit kaptam?

V a L ó S á G o T.

Csodálkoztok, hogy elkeseredtem, hogy megrökönyödtem?

Ócska és elnyűtt ez a mondat:

 de az igazság fáj a legjobban.

Ez van. 

A film közben többször is a szememhez kaptam és eltakartam, hogy ne kelljen végignéznem, nem akarok szembenézni vele, nem akarom, hogy fájjon, egyszerűen azt akarom, hogy jóra forduljon minden, nem akarom végignézni, utálom az embereket, nem kérek belőlük, 

dögöljenek meg ott ahol vannak.

fúj.

Hát nem vagyok én is undorító?

Az utolsó 10 percben átöleltem magamat és folytak a könnyeim.

Tudtam, hogy nem lehet így vége, biztosan történni fog valami, tudom milyen az ember,

látod, én is várom a rosszat, 

pedig kántáltam magamban, hogy

nem, nem akarom látni,

nem akarom látni, 

nem akarom látni.

Mégis megnéztem.

-Vége van már?

-Végevan.

Nem, valójában nincs vége, soha nem lesz vége, ez már csak ilyen, örökös forgás, 

pörgetik a hintát,

egyszer csak elhányod magad,

akkor letámolyogsz róla, 

megvárod míg elcsendesedik a tenger,

majd visszaülsz,

mert szükséged van az adrenalinra.

Ez éltet.

Ez vagy.

,,Megmondom mit tanultam mindebből,

...

a gyűlölet csak teher, az élet túl rövid a gyűlölködéshez, egyszerűen nem ér annyit..."

Csak teher...

tehát most ezt itt le is teszem.

Én is.

move on

Sokszor várunk valamire. Olykor egész nap képesek vagyunk csak arra az egy dologra gondolni, percenként nézegetni a telefont, az e-maileket, a postaládát, bámulni az ablakon, az utcán, a folyosón. Egész nap csak azon pörög az agyad, hogy vajon mikor. Közben észre sem veszed, hogy vége van a napnak, hogy nem történt semmi, hogy elpocsékoltál egy újabb lehetőséget az életedben.

Vársz.

állsz.

hálsz.

halsz.

Na de minek?

Függesz tőle.

kötélen táncolsz.

Aztán, amikor el kezdesz élni, végre.

Belemerülsz a jelenbe, valós emberekkel vagy körülvéve, 

akik ott vannak,

melletted,

beszélsz hozzájuk

és ők hallanak téged,

hús-vér mindegyik.

Valóságban élsz.

Végre.

Amikor nem számítasz rá,

akkor érnek a legnagyobb meglepetések.

Ha kopogtat a múlt az ajtón,

mit kell tenni?

Nem kell feltétlen mindig hátat fordítani ,

sőt, emlékezni muszáj.

Nem lehet mindent elfeledni,

hordozni kell 

de ez ne teher legyen,

hanem megkönnyebbülés,

kikapcsolódás,

boldogság.

Aztán persze, eljön az idő,

amikor tovább kell lépni.

Nekem itt van.

éjszakai

Miközben ültem a színház utolsó előtti sorában, végignéztem az előttem ülő embertömegen, mindenki előre meredt és hallgatta a hegedűjátékot, lényegében csend volt. Óriási csend. 

 De az agyam kattogott... Nem hiszem el, hogy az emberek szótlan tudnak ülni és nem őrülnek meg a saját gondolatörvényeiktől. 

Vajon mi lehet a fejükben? Mire gondolnak? Mi jut eszükbe a holokausztról? Vagy egyáltalán mit kelt bennük a hegedűhangja? Gondolnak egyáltalán bármire is? Vagy csak bámulnak maguk elé, mert így illik, mert ez egy színház, vannak szokások, be kell tartani, sok hülye ember, mit keresek én itt?

Csend van.

Igen, azt hiszem értem.

 A tömeg tud óriási hangzavart kelteni, pusztán azzal, hogy minden  második ember susmorog a szomszédjával. Írtó idegesítő.

Mégis. Az ember végtelen csenddel tud bírni. 

Mert mindenki rohadtul vágyik arra, hogy egy kicsit lekössék a figyelmét, hogy csendben lehessen, hogy egyedül és csordultig legyen.Csendben, mégis óriási hangzavarban.

Tömegben, teljesen egyedül.

Még sem hallok semmit.

Az emberek egyre hangosabban hallgatnak, nem bírom elviselni, lüktet a fejem, marcangol a suttogás, elveszek a gondolatörvényükben, 

elveszek a csendben.

Hangzavar.

zavar.

kavar.

avar.

Nyugalom, ez a hang csak én vagyok.