Az ég hangzavar,
Kék színű habos avar.
Benned minden érzést felkavar,
csendben ápol, majd betakar.
Örökké élő szeretet,
füledbe súgja nevedet,
bárhová mész, ő feletted van,
egy darabot a szemedben hagy.
Bárányok gazdagon termő pusztája,
az álmok merengő utcája,
gyermekkorban kitűzött cél,
tündér sebből folyó vér.
Csillagokat tartó térkép, Mennyországhoz vezető lépés.
Az elméd madarának otthona,
Az ember hogy ott legyen, túl ostoba.
Feküdtem az ágyamban, az agyam pörgött ide-oda, zakatolt, mint az a régi mozdony a 9. vágányon. Volt bennem bánat, csalódottság, hiányérzet, keserű fájdalom, és ereket lüktető adrenalin túltengés, olyasmi, amit akkor érzel amikor a hidegben futsz, kapsz valamiféle löketet, hogy tovább rohanj, nehogy legyen időd fázni.
Tetőtől talpig átjárt az az ismeretlen "erőfelhő", egyszerre voltam megkönnyebbült és gondterhelt. Egy időben akartam sírni és kacagni. Nem azon, hogy mik történnek velem, saját magamat akartam kinevetni és sajnáltatni egyben...
Az elmúlt egy hétben, folyamatosan abba a kérdésbe ütköztem: Na, mi leszel ha majd felnőtt leszel? Az agyam folyton folyvást pörgött,amikor valaki feltette ezt nekem, és többszörös nekifutás után is azt kellett, hogy mondjam: Fogalmam sincs. És nem azért, mert nem érdekel semmi.Mert egy csomó minden foglalkoztat, de valahogy semmiben sem vagyok olyan jó, amit egész életemben szívesen csinálnék, na meg, amiből meg tudnék élni, ebben a már majdnem csődbe ment országba.
És miközben ezen gondolkodom, hogy mi is legyen belőlem, jönnek a borzasztóbbnál szörnyűségesebb gondolatok, hogy ha most nem döntöm el, akkor nem is lesz belőlem semmi, és azon múlik a jövőm, hogy melyik egyetemre vagy fősulira megyek.
Na meg, ha csak a fejem után mennék, valami művész vagy bölcsész útnak vágnék neki, de én is tudom: Nem fogok megélni. (Fotográfus, újságíró ilyesmik. )
De...Én boldog akarok lenni, és olyan felnőtt életet,munkát akarok, amiért öröm lesz majd reggel felkelnem az ágyból, reggelit csinálni a gyerekeimnek, rendbe szedni a házat, főzni, munkába menni, és maximálisan teljesíteni mindennap.
De egy dolog azért biztos. Az Úr kezébe adom, hogy azt kezdjen az életemmel amit akar, és úgyis úgy fog rendezni mindent, ahogy a legjobb Nekem.
Nem mindig ragadok le csodálni az eget... De amikor különleges, és csodaszép, órákig tudnám bámulna a végtelenséget.
Az ég egy összefolyt festék folt,
egy végtelen nagyságú művészbolt.
Álmok hatalmas képtára,
a képzeletek rugalmas légvára.
Az ember hullámzó hangulata,
a fájdalom eltüntető vakolata.
A bánatot befedő lepedő, Hullócsillagokat rejtő temető.
Folyamatosan változó,
mindennap mást hozó.
Színörvény és szürkeség,
Fájdalom és büszkeség.
Soha nem lehetek majd az aki vagyok, mert egy valaki mindig lesz aki majd visszahúz és azt mondja: Állj!
És majd darabokra fogok hullani, minden egyes rántásnál, és a kiáltásom ,majd csak éktelenkedő csönd lesz.
Én is csak egy átlagos ember leszek, semmivel sem lehetek különb senkinél, egy el nem nyomott cigicsikk leszek a hosszú sztrádán, ami hideg, és egyhangú.
Szeretnék csak mosolyt csalni az emberek arcára, és azt szeretném, hogy mindenki úgy szeressen, amilyen vagyok. Vörös hajjal, kék szemmel, színes karkötőkkel,fülbevalókkal, és a Tisza cipőmmel. De ne is ez érdekelje őket. Hanem a bennem lakozó másik világ, ami sokkal színesebb, mint az itteni hideg, betonút.
Szerda délután sétáltunk befelé a városba, igazából csak úgy.. Mert én valójában szeretek menni és csak menni, semmivel sem törődni, de arra kellett rájönnöm, az csak egyedül az igazi. Szóval, mentünk és egyszer csak egy fehér plakát ugrott elém,és az volt ráírva: KESH. És akkor telefont ragadtam, tárcsáztam Lilit,és mondtam neki, hogy márpedig pénteken irány a TEKA.
És akkor másnap meg kicsit elment a kedvem, mert hogy másnap tunya leszek, és sokat kell tanulnom, és hoztam magamnak az ilyen általános, idióta érveket az ellen, hogy elmenjek. Ezt mondta az eszem, a szívem pedig tudta, hogy baromira meg fogom bánni, ha nem megyek el, mert ilyen nem nagyon szokott lenni...
Aztán Lili is adott még pár biztató cseppet, és: Elmentünk. És azt kell hogy mondjam, E-GYÁL-TA-LÁN nem bántam meg.SŐT. Igaz, hogy várnunk kellett, és a közönség elég gyér volt, de mi remekül éreztük magunkat. Huhogtunk, mozogtunk, tapsoltunk,kacsingattunk,mosolyogtunk. Aztán... kicsit fura volt,mert elég hamar elmentek a színpadról és mi igazából nem tudtuk eldönteni mit csináljunk. Majd a tömegből, felkiáltott valaki: VISSZA. És mi csatlakoztunk, és kiabáltunk: vissza,vissza. és jöttek és mi örültünk. Bementünk a színpad elé és élveztük továáább.
-És akkor szóljon ez a dal, a 4 legnagyobb rajongónknak, akik végig itt voltak, táncoltak, és még szeretnek is minket,tapsoljátok meg őőőőket.- Igen, ez nekünk szólt.:)
Amikor újra elköszöntek, utánuk mentünk. Aláírattuk a CD-ket amiket vettünk, és olyan cukik voltak, mert annyira örültek, hogy mi így szeretjük őket,és tökre áradoztak, és ez olyan jól esett.
Ráadásul, kaptunk ingyen TRIKÓT. És ez annyira édes gesztus. Teljes nagy élmény volt.
Na meg. Annyira beleéléssel játszottak, hogy öröm volt nézni őket.
Szeretlek titeket...:)
És ilyenkor mindig elkap az érzés, hogy úgy imádok koncertekre járni, és olyan jó emberekkel beszélgetni, és jó látni,hallani új dolgokat. És és menni szeretnék,csak úgy menni, és semmivel sem törődni, csak élvezni az életet.:)
Szél vagyok. A terasz széle. Veszélyes hely számodra. Hisz egy apró mozdulat,pöckölés,szédülés és már lent is vagy a mélyben és felismerhetetlen leszel.
Szél vagyok. Hideg, szeszélyes és számodra átlátszó. Cirógathatom arcodat, te soha nem fogod észre venni. Tehetek érted sok szépet, te nem értékelsz.
Szél vagyok. Az élet vége. A végtelenség legutolsó pontja. De örök leszek.
Szél vagyok. Átlátszó, de mégis létszükség számodra, nélkülem nem tudsz élni, de még sem veszel észre. De én örök leszek.
Szél vagyok. A szíved széle, ha kiszakítanának belőled, te megszűnnél létezni. Csak te ezt nem fogod észrevenni, mert szél vagyok. Átlátszó, hol hideg, hol meleg...kiszámíthatatlan. Létszükség. Hihetetlen. Végtelen. és Örök.
Az ég hangzavar,
Mennyországhoz vezető lépés.
