Fura az ember.
Egy napon
kivilágítják az egész temetőt. Se szó, se beszéd, fogják a kabátot, a november
hozza magával a nyirkos, szürke nappalokat, az ember szíve szerint a pokrócába
burkolózva ülne és bámulná az unalmas sorozatokat a tévében. De nem. Koszorúk
előkészítve, mécsesek az asztalon, kislányom, elraktad a gyufát?
Halottak napja.
Az autóktól szinte
mozdulni se lehet, valójában mindenki rohan, hogy mindenhova odaérjen, hogy
kipipálja a listáról, igen ez is meg volt, a lelkiismeret tiszta, nyugodjanak
békében.
A halottak születésnapja.
Mindenki ugyanazon a
nyomorult napon emlékezik meg a halálára. Pedig nem is akkor halt meg. Osztozni
kell. Az élet után már nem jár az a kiváltság, hogy szinte minden csak rólad
szóljon ezen az egy napon.
Nem.
Tömegsír.
Ez amúgy is egy ördögi kör. A végén úgyis lesznek emberek,
akikre senki nem fog emlékezni. A gyermekeim már nem fognak kimenni a
nagyszüleim dédszüleihez. Kicsit elkeserít a tudat, hogy én is így fogok járni.
Mindenki így fog. Eltűnünk a semmibe, elvész a nevünk, elporlik a testünkkel,
nem leszünk semmik.
Ez már csak ilyen, mindenki tehetetlen.
Halott születésnap.
Fura, de talán így van. Ha meghalunk, az lesz az a nap,
amire emlékezni lehet, aztán az is a ködbe vész majd, mint a születésünk.
Talán ez csak a megváltás:
Halva születés.
