2014. június 21., szombat

Lenni


Lenni, vagy nem lenni,
veled szerelembe esni,
csillagokat pakolni a zsebbe,
elfeküdni egymáson keresztbe,
lenni.

Lenni, vagy nem lenni,
tenyérbe ígéretet vésni,
hogy minden reggel a kávét eléd teszem,
enyém vagy, enyém az életed,
lenni.

Lenni, vagy nem lenni,
zivatarokba menekülni,
lemosni magunkról a mocskot,
megtalálni egymásban az otthont,
lenni.

Lenni vagy nem lenni,
,,toronyiránt” a halálba menni,
magunk után ,,aranyport” hagyni,
konokul mindent feladni,
lenni?

Lenni vagy nem lenni,
kérdőjeleket fej fölé tenni,
hogy minek a fáradt gyászt,
a hitvesi ágyba beengedni,
nem lenni.

Lenni vagy nem lenni,
apró dolgokban örömet lelni,
baráti törődésben ülni,
bor mámorába merülni,
lenni.

Lenni vagy nem lenni,
fától fáig veled menni,
kusza kérdésekben élni,
örökkön remélni,

lenni.

2014. június 17., kedd

ballagási vers- Orgovány- 2014-

 Emlék

Majd egyszer,
a tegnapokba gyömöszölt
emlékeket fogod keresni  csupán,
kutatod,
a táska alján kotorászol sután,
nézed a tolltartóban,
ceruzazörgésben,
sercegésben,
régi, életlen hegyezőben,
csengő berregésben hallgatod,
hogy hátha ott van,
az uzsonnás dobozban
morzsák közt rázkódva,
ebédlőben felejtett kabátok alatt,
a tornaszőnyegre dobva hanyatt,
labdapattogásban,
vagy földrajz röpdogában,
hideg folyosók végében
kuporogni valahol…
A tegnapokba gyömöszölt
emlékeket keresni a padlón,
krétacsikorgásban,
tanulószobában,
könyvek lapjai között,
baráti nevetésben,
történelem felelésben,
gyereknapi zűrzavarban,
őszi, nedves avarban,
szamárfülekbe bújva,
magad után húzva,
nézed,
keresed,
kutatod,
hogy hol van
a boldogság,
a pillanat,
a tegnap,
az emlék,
amit éveken át gyűjtöttél össze,
barátok,
tudás,
siker
és csapás,
mind- mind
tegnapokba gyömöszölt emlékek csupán,
ha nem őrzöd őket tovább.


2014. június 2., hétfő

Pucolás


A tanyára kimenni mindig olyan érzéssel tölt el, mintha visszaugrottunk volna tíz évet a múltban, ugyanolyan mint gyerekkoromban, csak a papa halála óta eltávozott belőle a lélek, ami kicsit meseszerűvé tette, életre keltette az összes összehordott tárgyat. Kísérteties lett, szürke, mintha a papával együtt kihunytak volna a színek is.
Lotyog az eső, véres csizmák talpára ragad a sár, mintha el akarná tüntetni a gyilkos nyomokat, mossa el a mocskot, a vért, a szagot, az emléket.
Tisztít.
A disznó oldalára döntve fekszik a sártenger felett egy tutajon, apa kezében a láng, feketedik az állat kifakult, vértelen teste, a mellettem lévő kis árokba csordogál ( az előbb kaparta kis lapáttal az öcsém ), az eső csapkodása még lendületesebben kavarja a kis patakot.
Undorodom az egésztől, még sem akarok elmenni, jó ez a meleg, egészen forró már a lábszáram, felülről esik az eső, pörkölt bőr- és szőr-szag kering körülöttünk, belénk ivódik az áldozat szaga.
Bemegyek a házba, a nagynéném elém rak egy láda répát. Újságpapírt terítek a talpam elé, vizet öntök a tálba, pucolni kezdek. Kicsi kis répák, még a veteményesben nőttek a nyáron, azóta a kamrában voltak, kicsit fonnyadtak is, nehezebben megy a hámozás. Mama a mellettem lévő kanapén ül, a disznóról beszél, a mindennapokról, a fájó reggelekről, a barátosnéról, tudom, hogy mennyire szeret beszélni, felvetem, hogy meséljen valamit a háborúról, mert az nagyon érdekel, hogy itt mi volt, meg hogy volt.
Kezében egy fej vöröshagyma, pucol és aprít, nem könnyezik, hozzászokott már, körbenéz lopva, a háborúról… ismétli. Hát, a háború borzalmas volt. Amikor Budapestre jöttek az oroszok, itt még csak a hírük volt, de persze egyre nyomultak be. Volt olyan, hogy éppen a szomszéd Vadász Ferivel kártyáztam, olyasfajta idős lehettem mint a húgod, 13 körül. Aztán hallotta a Feri bácsi, hogy valami dobog odakint és mondta, hogy bújjak be az ágy alá gyorsan. Hát félve, de azért bebújtam. A nagy orosz bejött, szétnézett. – Gyévuska;- húzogatta fel a szemöldökét én meg ott kuporogtam a kanapé alatt, a férfi meg egyszer csak ráhuppant a kanapéra azzal az óriási testével.
Amikor a nagy ember felment a padlásra, hogy megnézze, nem rejtőzik-e mégiscsak az a gyévuska odafent, gyorsan kiosontam az istállóba. Ott térdig hóban vártam, amíg Feri bácsi utánam jön és behív, de az az orosz estig bizony el nem ment, a lábaim teljesen megfagytak, nem bírtam mozdulni, úgy húzott ki a Feri bácsi.
Küzdök a répával, otthon kaparni szoktam, úgy sokkal egyszerűbb, de a mama tuti belekötne, hogy hogyan csinálom, ezért csak pucolom a répát, nyeklik a kezemben, nagyon fonnyadt.
 Olyan is volt aztán, hogy éppen iskolába mentünk, aztán láttuk, hogy a falu kezdetétől, hosszú sorokban álltak az emberek, körülöttük  katonák, csúnyán méregettek minket, mi megakartuk kérdezni az embereket, hogy mi ez, de a katonák odaordítottak a tömegnek, minket meg arrébb löktek a tekintetükkel. Zsidók voltak. Suttogva mondta. Körbenézett, hogy van-e még valaki a szobában, vagy bizalmas közegben vagyunk, senki nem fogja tovább adni a múltnak, hogy ő ezt most kimondta.
Nehéz idők voltak. De a Jóistennel mégis csak túléltük. Aztán láttuk azt is, ahogyan a fiatal nőket megerőszakolva, darabokban vitték a lovaskocsin. Látta arcomon a borzalmat, hogy mindjárt belehányok a répadarabos vízbe, egy kicsit hallgatott, megforgatta kezében a fej vöröshagymát, pucolta, darabolta, nem könnyezett, hozzászokott már, majd kifejtette, hát igen, a nőket először megerőszakolták, ez akkor szokás volt, rengeteg nőt, aztán felfújták őket a végbelükön keresztül, majd feldobálták a testmaradványokat a kocsikra.

 - De kislányom, azt a répát lehet ám kaparni is, én tudod, mindig úgy szoktam, ezek már egy ideje ott fonnyadnak a kamrában, mondtam apádnak, hogy rakja földbe őket, de hát ki hallgat már a vén öregasszonyra, nézd csak, így sokkal egyszerűbb.