Február.
Még tél van, bár képes megzavarodni az ember egy pillanatra, mikor délután
beférkőzik a télikabát alá a tavaszt idéző napsütés, egy kicsit elgondolkodik a
test, hogy akkor most fázik-e vagy melege van, komolyan mondom, zavarba ejtő,
mégis annyira vágyakozik a simogató melegre, hogy inkább elviseli a rövid ideig
tartó vakságot és próbál minél több D-vitamint beszívni.
Az
ember már éppen beleéli magát, hogy itt a meleg, csiripel a nap és sütnek a
madarak, kimegy a fejéből, hogy azért mégis csak február van, estére azért
meglehetősen lehűlik a levegő.
Vacsoraidő.
Hogy eljussunk az ebédlőig át kell vágtatnunk egy kisebb betonudvaron. Magamra
veszem a kabátomat, készülve az esti lehűlésre, óriási tömeg a lépcsőn, az éhes
kanok versenyzése tölti meg az épületet, kedélyes kacagások, beszélgetések, az
emberek pólóban loholnak az ajtó felé, összerezzenve figyelem őket, ahogy
igyekeznek a bűz, vagy hogy szépen fogalmazzak az éhséget csillapító, tök
mindegy mér milyen szagú kaja felé, hogy kimenjenek a nulla fokba, pulóver
nélkül, kikukucskáló derékkal, mosolyogva. Kabátomat a nyakamig gombolom, úgy
fúrom bele a számat, próbálom az orromat is tuszkolni bele.
A
lányok vihorászva, tálcán kínálva védtelenségüket kocognak végig a betonon, a
fiúk zsebre dugott kézzel, merev tekintettel, laza léptekkel haladnak, nem
sietnek, csak a libabőrös karok árulkodnak, hogy azért mégis éreznek valamit.
Csak nézem az eltökélt testeket, a pillanat alatt áthűlt, csupasz karokat, hogy
vajon mért érzem azt, hogy december végén is pont ugyanezeket az embereket
láttam magam előtt loholni, papucsban és rövidujjúban?
