Idő

Fullákolok a hózápor alatt... kicsit fázom.De végig kell csörtetnem az egész városon. A hajam már csurom víz, természetesen a mai reggel száraznak ígérkezett, így a sapka azon az ocsmány zöld széken maradt. Persze örültem a hónak, mert olyan gyönyörűek ilyenkor a kopasz fák. Hófehérek lesznek. És ettől ünnepi hangulatom lesz... Szembe futnak velem az emberek, menekülnek a hideg elől, menekülnek saját maguktól. A járda csúszik, egy mögöttem jövő ember oldalba lök a táskájával, de csak lehorgasztja a fejét, és szalad tovább. Még jó, túl komplikált kommunikálni egy ismeretlennel,még akkor is, ha csak egy szót kellene mondani: bocsi.

Ezek persze nem akkora traumák, főleg ha te ezek ellenére tudod élvezni a lépéseket, még ha minden másodiknál meg is csúszik a bakancsod a jeges betonon.
 Az már viszont kétségbeejtő, amikor már azt veszem észre, hogy én is egyre gyorsabban szedem a lábaim. És nem azért mert fázom, nem azért mert már tiszta fehér a hajam...Nincs idő. Futok a percek után, de ők egyre gyorsabbak és egyáltalán nem csúszik a cipőjük. Én folyton elesek és remegő lábaimmal alig bírok felállni. Fáj. Minden egyes izomszalag elszakad, és semerre sem jutok. Csak ülök a járdán, mindenem átfagyott, és csak nézek az idő után. Még mindig szaladnak, egészen a végtelenségig. Körülöttem lassan mindenki a földre huppan. Túl gyorsak ezek az átkozottak. De mi semmit nem tudunk tenni. Csak meredünk előre. Nézzük a lábnyomukat, amiket lassan befed ez a gyönyörű hó.

 Nem akarom, hogy az idő kireppenjen a kezeim közül. Nem állíthatna meg, képtelenség. Az ég szürkül, és hatalmas pelyhekben hullik a fehér. Elmélyeszt. Egészen a legmélyebb gondolataimig. Mosoly keveredik a förgeteg tömegben. Rajtam. Hagy repüljön az idő, én csak csodálom a várost. Igen. Hófehér. Tél van.





szeretem.