Életvidám.

Rengetegszer vagy úgy, hogy nem kívánsz felkelni az ágyból, nincs kedved iskolába menni, teli van már a hócipőd az irodalom órákkal, nem erőlködsz, hogy rámosolyogj valakire, mert úgy sem értékeli, türelmetlen vagy a szobatársaddal, ha nem enged oda a tükörhöz és amúgy is, minek ez a nagy felhajtás, ez is csak ugyanolyan nap, mint a többi... elcseszett.
  Aztán tényleg csak tetőződnek a gondok, becsúszik egy matek doga amire nem készültél, kiadják a fizika témazárót, lefröcsköl egy autó a járdán és tiszta mocsok leszel, elbuksz abba a fránya lépcsőbe, amin már 20ezerszer felmentél, és egész nap csak egy elmosódott ajak gubbaszt az arcodon.
 De tudtad, hogy ez ellen TE cselekedhetsz a legkönnyebben?
Elmondom én, hogy teszem általában:

 Reggel, amíg még gyötrődöm az ágyban miután már Gyula bácsi elmondta a reggeli beszédét, imádkozok a Nagyfőnökhöz. Ettől már akkora löketet kapok, hogy képes vagyok kivánszorogni a melegségből, és fejest ugrani a napba. Csendben végig bandukolok Anettel, a szokásos útvonalunkon, illegetem-billegetem a fejem, néha hozzám szól Anett, hogy mi az, majd elkezdünk beszélni, viccelődni, majd hahotázásba torkollunk.
Beérünk a suliba, az ajtóban már 20 gyerekkel találkozunk, mosolygok és köszöngetek. A terembe érés a legjobb. Benyitok és Zizi már is feldobja a napom: Barbuuuuuuusz-kiálltja a harmadik padból, és körülötte üldögél Meme, Csange, és a többi. Lepakolok, a kabátom alól kibuggyan a büdös kolesz szag, és odatántorgok a csapatomhoz. Végig ölelgetnek, mit sem törődve azzal, hogy kitudják szagolni, mi is volt ma a reggelink. Több örömöt, hova is ? Na de ez még semmi.

Rohanunk az órára. Persze még be sem ültünk, de már valamin röhögünk, és ez csak fokozódik, a rengeteg baromsággal amit mi összeszedünk.  Szünetekben össze-össze futok emberekkel, és csak egy mosolyt kell vetni feléjük, ők vissza mosolyognak rád, és azt érzed: már ezért megérte felkelni. Na jó, igazából az élet nem fenékig tejfel, kikapom a föci TZ-t és minden romba dől egy pillanatra, de lássuk be, én nem tanultam rá, és azt mondom: Majd legközelebb. És írjuk a vázlatot rendíthetetlenül, J. bácsi közbeszúr néhány viccet, egy nüansznyi rendbontás, és minden a régi. Egész nap dőlünk a röhögéstől, ontjuk a beszólásokat, ugrálunk a folyosón, mindenki hülyének néz de mi csak felismerhetetlen hangon nyivákolunk tovább a tömegen.  

  A napot, természetesen egy csodálatos Bibliakör zárhatja. Amit Istennek töltünk, és a "Zsé Bálint kör" szektával... Előkerül itt a szablya, és a zsebkés is... Hatalmasakat hahotázunk, énekelünk.Furcsa pillantásokat vetek Ancsira, majd Flórára, Anettra, és Dávid sem maradhat ki. És Györkkel öntjük a  betegebbnél betegebb dolgokat, és ettől úgy felpörgök estére, hogy alig bírok elaludni,ráadásul Anna odafekszik mellém és hozzám dörgöli a buksiját és dorombol.
 És azt mondjátok, hogy ne legyen jó kedvetek?
Hát gyerekek... Ajánlani tudom nektek az elhatározást, az Úrat. És ne csüggedjetek bármi is történik. Mert attól, hogy elestél és nehéz fölállni, egy mosoly mindig jól jön, ha nem másnak, hát magadnak.