Mostanában el vagyok merülve a gondjaim őszi levelei között, amelyek nem igazán adnak okot,a felhőtlen boldogságra. Túlságosan belegabalyodtam az élet förtelmeibe, és észre kellett hogy vegyem, néhány dolgot, mennyivel jobban kéne csinálnom.
Ezért észre se veszem, hogy nem mosolygok annyit, bánatos lelkem kiül arcomra, s a keserűség belülről szét mar.
Az ágyamon ültem, kezemben egy ceruzával, combomon a füzetem hevert. Fülembe kedvenc zeném szólt. Figyeltem, mit mutat az ablak, de közben a fejemben más képkockák peregtek le. A fiú, ki magas volt és mackós, és a képek alapján pont ilyennek képzeltem. Barna haja,viccesen az égnek meredt, szemei csodásan ragyogtak a szabadság érzetétől és széles mosollyal az arcán mondta: Sziasztok. Még most is hallom.
Szóval éppen, szép megnyugtató zongora dallam zengett a fülemben, mikor az ifjú borzolt ábrázata bukkant fel a fejembe.
Feltűnő nevetésbe kezdtem, tényleges boldogság söpört bennem végig.
-Mit nevetsz?- nézett rám furcsán a szobatársam.
-Ááá, csak gondolkodom- mondtam két nevetés között.
-Akkor azt hiszem, többet is csinálhatnád.
--- Pár perccel később esett le, hogy elhatalmasodott rajtam a búbánat sötét árnya, és jobb lenne most már ha megint a boldogság venni át a tényleges irányítást..
Erre most böfögnöm kell *.* <3
VálaszTörlés