Sziréna hangzott fel,
Hírtelen,
Átjárt a fájó
félelem..
Üvegesen meredtem.
Érthetetlen
gondolatok tömkelege,
Nyomta szívem
egészét,
Nem tudtam mi a
helyes,
Elindultam hát
reményért.
A hang csak
erősödött,
Szívem kiugrani
készült,
A jó érzés
eltörlődött,
Lelkem gyenge,
rémült.
És csak megyek,
Egyre gyorsabban,
Az ég a fejem felett,
A füst színébe
lobbant.
Elképzelni nem mertem,
Mi történhetett,
Szívemen csak a
remény szeme,
Utolsó fénye
lebeghetett.
Házunkhoz érve,
Feketeség fogadott,
Régi, családias
fénye,
Csak a múltban
ragyogott.
Az egész nem más,
Rom csupán,
Rászállt az elmúlás…
Csak álltam sután.
Beszakadt tető
Néhány megmaradt
boltozat,
Kanál, bögre,
edényfedő,
S a régi, megviselt
zongora.
Billentyűit
lenyomtam,
A hamis dallam szíven
talált,
Mintha belevágtam
volna öklöm a betonba,
Úgy idézte elém; a
halált.
Minden mi színes
volt,
Feketére korhadt,
Egy elmaszatolt folt,
Itt terül előttem,
holtan.
Gyermekkorom minden
kincsét,
Játékát, emlékét,
boldogságát,
A tűz rárakta
bilincsét,
És magával cipelte,
mint rabját.
Körbe nézek… újra és
újra,
Hogy múlhatott el
ilyen gyorsan?
Összegörnyedek dúlva-fúlva,
Itt az egész életem,
lent…a porban.
Lent az elpusztult
félhomályba,
Próbálom összeszedni
életem, elmúló darabjait,
Ujjaim közül elfújják
őket tétovátlan,
A tűz utolsó,
pusztító haragjai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése