Sokszor várunk valamire. Olykor egész nap képesek vagyunk csak arra az egy dologra gondolni, percenként nézegetni a telefont, az e-maileket, a postaládát, bámulni az ablakon, az utcán, a folyosón. Egész nap csak azon pörög az agyad, hogy vajon mikor. Közben észre sem veszed, hogy vége van a napnak, hogy nem történt semmi, hogy elpocsékoltál egy újabb lehetőséget az életedben.
Vársz.
állsz.
hálsz.
halsz.
Na de minek?
Függesz tőle.
kötélen táncolsz.
Aztán, amikor el kezdesz élni, végre.
Belemerülsz a jelenbe, valós emberekkel vagy körülvéve,
akik ott vannak,
melletted,
beszélsz hozzájuk
és ők hallanak téged,
hús-vér mindegyik.
Valóságban élsz.
Végre.
Amikor nem számítasz rá,
akkor érnek a legnagyobb meglepetések.
Ha kopogtat a múlt az ajtón,
mit kell tenni?
Nem kell feltétlen mindig hátat fordítani ,
sőt, emlékezni muszáj.
Nem lehet mindent elfeledni,
hordozni kell
de ez ne teher legyen,
hanem megkönnyebbülés,
kikapcsolódás,
boldogság.
Aztán persze, eljön az idő,
amikor tovább kell lépni.
Nekem itt van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése