Február.
Még tél van, bár képes megzavarodni az ember egy pillanatra, mikor délután
beférkőzik a télikabát alá a tavaszt idéző napsütés, egy kicsit elgondolkodik a
test, hogy akkor most fázik-e vagy melege van, komolyan mondom, zavarba ejtő,
mégis annyira vágyakozik a simogató melegre, hogy inkább elviseli a rövid ideig
tartó vakságot és próbál minél több D-vitamint beszívni.
Az
ember már éppen beleéli magát, hogy itt a meleg, csiripel a nap és sütnek a
madarak, kimegy a fejéből, hogy azért mégis csak február van, estére azért
meglehetősen lehűlik a levegő.
Vacsoraidő.
Hogy eljussunk az ebédlőig át kell vágtatnunk egy kisebb betonudvaron. Magamra
veszem a kabátomat, készülve az esti lehűlésre, óriási tömeg a lépcsőn, az éhes
kanok versenyzése tölti meg az épületet, kedélyes kacagások, beszélgetések, az
emberek pólóban loholnak az ajtó felé, összerezzenve figyelem őket, ahogy
igyekeznek a bűz, vagy hogy szépen fogalmazzak az éhséget csillapító, tök
mindegy mér milyen szagú kaja felé, hogy kimenjenek a nulla fokba, pulóver
nélkül, kikukucskáló derékkal, mosolyogva. Kabátomat a nyakamig gombolom, úgy
fúrom bele a számat, próbálom az orromat is tuszkolni bele.
A
lányok vihorászva, tálcán kínálva védtelenségüket kocognak végig a betonon, a
fiúk zsebre dugott kézzel, merev tekintettel, laza léptekkel haladnak, nem
sietnek, csak a libabőrös karok árulkodnak, hogy azért mégis éreznek valamit.
Csak nézem az eltökélt testeket, a pillanat alatt áthűlt, csupasz karokat, hogy
vajon mért érzem azt, hogy december végén is pont ugyanezeket az embereket
láttam magam előtt loholni, papucsban és rövidujjúban?
"mégis csak emberek között vagy."
VálaszTörlés