hinta

Tudod,

mindenkinek van fájdalma,

és 

ezt valahogy 

le kell győzni,

majd eldobni.

,,Csak mesélsz és mesélsz"

vágta a fejemhez tollával, 

és ez jobban fájt,

mintha a szemembe mondta volna.

Az érzés, amikor 

már majdnem megfulladsz

a könnyeidtől,

és nem tudod visszafogni

a zokogást,

még ha könyörögnek is,

félelmetes.

El akartam menekülni.

Főleg magam elől,

és a gondolataimtól.

Elmenekültem.

Oda, ahol

igazán az lehetek,

aki vagyok

és aki nem.

Kihintáztam magamból 

mindent.

Zokogtam a hintán,

addig löktem magam,

amíg azt nem éreztem,

hogy mindjárt

elszállok.

Nem érdekelt, 

hogy hányan 

mennek el mellettem,

hogy esik az eső,

hogy a hideg

marta az arcomat.

Addig hajtottam 

a lábammal,

amíg majd hogy nem 

elhánytam magam.

Nem akartam

semmit magamban

tartani,

csak érezni,

hogy nem függök

semmitől,

és nincs

bennem

semmi,

csak az émelygés.

Ez egy fura hét volt, nem lehetett ellene mit tenni, sodródtam vele.
Utálok beletörődni, de mégis, az olyan könnyű.

És remélem ennek vége.